Nagymosás a patakban

Őseink még a patakban mosták ki ruháikat, mi viszont ma már csak megtöltjük és elindítjuk a mosógépet. Rohanó világunkban ennyi időt tudunk szánni a mosásra. Erdélyben azonban nyugodtabb fordulatszámon élnek az emberek, és bizony még nagyon sokan bepakolják a tisztítandó ruhát a kosárba, fognak egy vödröt, gumicsizmát húznak és leballagnak a patakra.

Igaz, hogy ott is az idősebb korosztály tagjai teszik ezt, de valószínűleg nem hagyományőrzés céljából. Talán jót tesz az izületeknek a friss patakvíz, talán jólesik a deréknak egy kis átmozgatás, a fej kiszellőztetésére a friss levegő… vagy egyszerűen nincs lehetőségük mosógépet venni. A nénikék vidáman szóba elegyednek a fotósokkal is mosás közben, vagy épp az iskolából hazafelé tartó gyerekekkel. Azért valljuk be: sokkal személytelenebb gombnyomással elindítani egy mosógépet.

Az a régi jó fapad...

Jómagam inkább már csak hallomásból tudom, hogy régebben – legyen az Erdély vagy Magyarország – szinte minden falusi porta előtt állt kis fapad. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a kommunikáció színterét jelentették ezek az ülőalkalmatosságok, de mondhatjuk úgy is, hogy „ej be sok pletykának lehettek tanúi ezek a padok”. A gyermekek is sokszor odaférkőztek nagyanyjuk mellé a padra, hogy megvitassák a kicsik kérdéseit, beszélgetve, nevetgélve nevelték az apróságokat. Persze ha sok volt a munka a földön, akkor akár hetekig is üresen álltak a padok, sóvárogva várva a rájuk telepedőket.

2008-ban a romániai Erkeden jártam, mely egykor szászok lakta település volt, de ma már többségében románok és cigányok élnek a faluban. És itt bizony tanúja lehettem annak, hogy napjainkban is igény van a kis fapadokra, ahol nemzetiségre és korra való tekintet nélkül kiadósakat lehet beszélgetni. S mikor valaki egymaga ül ki, az azt is jelenti, hogy szívesen társalogna másokkal – „felhívás keringőre” -, és percek kérdése csupán, hogy mellé telepedjen egy szintén beszédre, társaságra vágyó szomszéd.

Erdélyi gyermekek

Erdélyben a gyerekek már kicsi koruktól szüleik körül segédkeznek. A legtöbb portán tartanak állatokat, ezek ellátásában, őrzésében egyaránt jut szerep a fiataloknak. De azt is megtudtam a földeket járva, hogy ősszel párnapos krumpli-szünetet tartanak az iskolákban, hogy az ifjak is be tudjanak segíteni a betakarításban.

Láttam szépen öltözött és piszkos ruhás, ápolt hajú és kócos, fehérbőrű és kreol gyermeket egyaránt. Mondhatnám azt is, hogy ugyanolyanok a gyerekek, mint a világ bármely táján, de az erdélyi miliőben látva őket, mégis másoknak tűnnek. Lehetnek vidám- vagy szomorúszeműek, mégis valamennyien barátságosak, könnyű velük szóba elegyedni, és hamar mosolyt lehet csalni őszinte arcocskájukra.

A szénégetők mosolya fekete

A modern kor gyermekeként 2007-ben láttam először szénégetést, holott ez egy ősi mesterség, Erdélyben több családnak ma is ez a megélhetési forrása. Kalonda tetőn egy nagyobb területen több szénégető is dolgozik, különböző technikákkal. Hiszen nem mindegy, milyen célra van szükség a termékre, például a grillezéshez használatos faszén előállítására nem a hagyományos boksát használják, hanem nagy vastartályokat.

Kalonda tető arról is híres, hogy 2000-ben itt építették a világ legnagyobb boksáját, amelyik bekerült a Guinness Rekordok könyvébe. Egyébként a környék erdeit már nagyrészt felégették, ezért a szénégetéshez szükséges fát most már távolról hozzák, a faszenet pedig többnyire külföldön értékesítik. A szénégetők az év nagy részét a boksák közelében töltik, kis bodegákban laknak, és így folyamatosan szemmel tudják tartani a 8-12 napon át izzó „farakásokat”. A szénégetők csak hétvégenként mennek haza, lemosni magukról a szénport.

És hogy hogyan zajlik a szénégetés? Összerakják a boksát csonkakúp alakba, 150-300 köbméter fából. A közepébe könnyen gyúló anyagot tesznek, ehhez hozzáférést hagynak a boksa alján, és itt tudják később begyújtani. Miután a boksa réseit fával betömik, száraz levéllel vagy szalmával, majd kiégett földdel betakarják. A kész rakást begyújtják. Karóval a boksa oldalán több helyen beszúrnak, hogy legyen léghuzat.

A szénégetők, akikkel találkoztunk, mind nagyon közvetlen emberek. S ha maguktól nem is beszélnek, a kérdésekre szívesen válaszolnak, miközben természetesen folytatják a munkát, mert hát ugye az az elsődleges számukra. És úgy vettem észre, hogy magukban jót mulatnak a fotósokon, hogy az ő egyszerű munkájuk ennyire érdekli őket.

Disznóvágás az esőben

Gyergyószentmiklóson vendéglátóink bemutatták, hogyan zajlik a disznóvágás az ő régi szokásaik szerint. A hajnali kelés után, fényképezőgéppel a kezünkben nem örültünk túlzottan az eleredő esőnek. Szerencsére többször is elcsendesedett a zápor, ezzel arányban pedig nőtt a jelenlévők jókedve. Ehhez természetesen a házipálinka is hozzájárult, melyet a levágott disznó körméből ittak!

Miután leölték a disznót, a földre helyezve beterítették szalmával, és azt meggyújtották. Így perzselték le a bőrt. Aztán egyre érdekesebb dolgok történtek. Feltették a disznót egy asztalra, de a hátára fektetve. Először a lábait vágták le.

Majd hasra fordították az állatot, és a böllér végighúzta kését a gerincoszlop vonalában.

Ezt követően egyszerűen lehajtották kétfelé a bőrt, mintha kitakarták volna a húst.

A böllér kifaragta a gerincoszlopot, mely még mindig tartotta a fejet, és ezt így egyben emelték ki az állatból.

A többi lépés már ismerős volt a mi szemünknek is, és bizony az eső is mind jobban esett, így magukra hagytuk a szakembereket és elmentünk egy műterembe fotós gyakorlatra. Este a szállásunkon pedig mi más kerülhetett volna a vacsoraasztalra, mint a finom disznótoros.