2011. június 29., szerda

Havasi Csingacsguk, az utolsó erdélyi mohikán /V. Gänszler Beáta írása/

Havasi Csingacsguk

 
Havasi Csingacsguk már egy hete bolyongott hegynek föl, völgynek le, míg végre egy kis kunyhóra lelt.
István szívta bent a békepipát. A dohányt hozzá Rózsika adta, a békülési hajlandóság legbiztosabb jeléül. István az indiánhoz hasonlóan nagy vadász volt, és még a színükben is megegyeztek: a szabad ég alatt eltöltött évek rézszínűre cserzették az élete delelőjén épp túljutott székely bőrét. Ezt a bőrt Rózsika napjában többször is szívesen megnyúzta volna, ugyanis István a legnagyobb és legédesebb vadra vadászott, a nőre. A góbé nagyon veszélyesnek ítélte az életét, s nem az elejteni való prédától rettegett, hanem a ház tüzét őrző, már megszelídítettnek gondolt asszonytól. Azon sosem mélázott el, hogy vajon a mokaszint hordóknál milyen is lehet a házasélet, ahogy azon sem, mi lenne, ha hűséges lenne a feleségéhez. Felesleges gondolatokat nem hagyott nyargalászni a fejében. Így is épp elég adatot, információt kellett megjegyeznie – kivel, mikor, hol lesz találkája; kivel hol tart épp a viszonyuk, kell-e ajándékot vinnie, ha igen, milyen értékben; melyik nőnél milyen karaktert alakít. Egyszóval Istvánt gyötörte az élet rendesen, ám ezt a felesége nem értette meg, ilyenek a nők, ha férjezettek.
István úgy gondolta, hogy Rózsika már nem az az angyali teremtés, mint amilyen házasságuk elején volt. Állandóan zsémbeskedik, minden fillért elvesz tőle és alig ad vissza valamit. Fodrászhoz és kozmetikushoz nem jár, az a borzalmas barátnője festi be a haját, mialatt mindenkit kipletykálnak. Nem szerette Ilont István, mert túl tájékozott volt. De még ennél is rosszabb. Tudta, hogy sokkal többet tud az ő félrelépéseiről, mint amennyit Rózsikának elmond. Ez pedig azt jelentette, hogy Ilon akar tőle valamit, valami nagy dolgot, és ez félelemmel töltötte el. Ahányszor meglátta, annyiszor állt görcsbe a gyomra. De Ilon egyelőre csak mosolygott és kacagott a hiénák szimpatikus mosolyával és kacajával, de nem nyilatkozott.
Amúgy nem lenne más baja a feleségével, nem számít, hogy meghízott egy kicsit és slamposan jár, egy háziasszony miért is nézne ki különbül? A főztje ehető, mos, vasal, abban hiba nincs, talán másnak nincs is olyan fehér inge, mint neki. A ház is takaros, habár két szobájával, konyhájával, kamrájával, egyszerű fürdőszobájával alig nagyobb egy kunyhónál. Szerinte nincs mit csinosítani rajta, bár beadta a derekát és épp most fogják kicserélni az ereszt, mert egy-két helyen lyukas, de ezen a héten nem ér rá, hiába perlekedik vele Rózsika, fontosabb dolga akadt. Meg kell látogatnia Klárikát. Klárika két éve lépett be az életébe. Finom teremtés, igazán igényes, tőle is megköveteli, hogy mindig vigyen ajándékot, kimosdva menjen és szépen beszéljen. Nem szerette az ilyen nőket azelőtt, kényeskedő dámáknak tartotta őket, de Klárika megbabonázta a kék szemével és azzal, hogy szende magatartása teljesen megváltozott az ágyban. István le volt nyűgözve és ki volt szipolyozva, habár ez utóbbit még nem vette észre. Klárika kórházba került idegkimerüléssel, ami egy megfoghatatlan betegség és István nem is akarta megfogni, ő Klárikát akarta tapogatni. Erre nem sok esélye adódott, mert Klárikánál mindig volt valami rokon, nagy a családja, sok az unoka- és nagybátyja, ez is olyan titokzatossá tette, mintha a család női ága kihalt volna.
Ebbe a feszült légkörbe lovagolt be Havasi Csingacsguk, az utolsó erdélyi mohikán. Szállást és napi háromszori étkezést kért, illő fizetség ellenében. Rózsika egyáltalán nem akarta az idegent befogadni, előtte mégsem veszekedhetnek. István éppen ezért leültette, kikérdezte a férfit, mi járatban van errefelé, mi dolga, meddig maradna. Muszáj volt leinformálni, mégiscsak itt fog élni velük pár napig, mert abban biztos volt, hogy marasztalni fogja, ha nem találja veszélyesnek. Csingacsguk készségesen válaszolt a feltett kérdésekre. Nemrég tudta meg, hogy erdélyi gyökerei vannak, azokat jött felkutatni. Még nem találta meg őket, de a törzs ráér. Annyira tetszik ez a táj neki, annyira hasonlít az ő szülőföldjére, hogy elhatározta, jobban is megismeri. Vett egy lovat – Fehér Villámot -, és most vele barangolja be a környéket. Két-három napig marad egy helyen, aztán továbbáll.
Rózsika látta, hogy felcsillan az ura szeme, tudta jól, miért. Édes volt a káröröm, amit érzett, mert a gyökereik itt voltak, nem kellett őket felkutatni és hetekre elmenni itthonról. Látta is, ahogy István szemében kihuny a tűz, ahogy erre ő is rájött. Azt viszont nem tudta megakadályozni, hogy ne mondjon istenhozottot Csingacsguknak.
Amint beköltözött az indián, úgy húzott nyúlcipőt a lábára a ház ura. Rózsika eleinte félt a vendégtől, amit folyamatos beszéddel próbált leplezni. Nem sok sikerrel, mert mint utóbb kiderült, az indián remek nyom- és nőszakértő volt. Értett a sok beszédből. Cserébe ő is mesélt. Elmesélte, hogy otthon nagy család várja. A wigwamjában felesége és hat gyereke, a szomszédos wigwamokban pedig szülei, apósa-anyósa és egyéb, oldalági rokonai lesik hazatértét. Észre sem vették, hogy nagyon szépen beesteledett. Rózsika megkérdezte a vendégtől, hogy mit enne vacsorára, aki annyit mondott, hogy amit elejtett a ház ura, az tökéletes lesz. Egyben érdeklődött, hogy most is vadászik-e. Jó szeme lehet, ha a sötétben is lát. Rózsika száján majdnem kiszaladt valami, de aztán mégsem, inkább hátat fordított és a tűzhelyre tette az aznapi zsákmány eredményét melegíteni: babfőzeléket fasírozottal. Csingacsguk látta Rózsika hátán, hogy gond van, az asszony túlságosan felhúzta a vállát, szinte alig látszott a nyaka. De ő sem szólt, türelmesen várta a vacsoráját. A tányérral egy időben István is megérkezett. Nem tudta leplezni örömét, fülig ért a szája, aznap egyedül lehetett Klárikával. Asztalhoz ült, Rózsika neki is megterített. István jó étvágyat kívánt és azonnal enni kezdett. Pár másodperc után meglepetten nézett föl tányérjából. Csingacsguk érintetlenül hagyta az ételt. Az érdeklődő tekintetre azt felelte, hogy náluk az a szokás, hogy megvárják, amíg a ház asszonya is leül közéjük, megköszönik neki és a nagy Manitou-nak az ételt. István rántott egyet a vállán, ha úgy tetszik, üljön oda Rózsika is. Rózsika kicsit elpirult és azzal a lendülettel el is gondolkodott. Csingacsguk nem szerette a tüzes vizet, ezért a vacsorához csak István ivott bort, Rózsika és a vendég vízzel öblítette le a falatokat. Az indián nem győzte dicsérni az ételt és a háziasszony ügyes kezét, amivel ilyen finomat főzött. Rózsika és István zavarban volt. István beszélgetést kezdeményezett, de a különös vendég elhárította azzal, hogy szívesebben pihenne már és a ház ura bizonyára vágyik már a ház asszonya után, az este és az éjszaka a házaspároké. Rózsika egy amolyan nalátod! nézéssel döfte keresztül az urát, aztán ment megágyazni a jövevénynek. Jó, ropogós ágyruhát húzott fel, illatosat, a legszebbet, hadd aludjék jól a kedves vendég.
És ez így ment napra-nap. Havasi Csingacsguk javította meg a csatornát, hozott ezt-azt a távolabbi boltból, itatta az állatokat, hasított fát. Bármerre járt, délre mindig hazaért, elmesélte, mit tapasztalt, összehasonlította a szülőföldjével. Rózsika kedvtelve hallgatta a meséket. Mivel Csingacsguknak remek humora volt, sokat nevetett, csak akkor hallgatott el, amikor belépett az ajtón István. István pedig egyre korábban lépett be azon az ajtón. Valami nem tetszett a feleségében. Mintha megváltozott volna. Valahogy szebb lett. Többet mosolygott. A dereka karcsúbb, a hasa laposabb. Ha az indiánra nézett, barna szeme simogatott. Vajon rám miért nem néz így, kérdezte magától. És miért van még itt ez a rézbőrű, a három nap már régóta letelt. De szólni nem mert, hisz ő kínálta fel a szállást. Nagyon furcsa valami kezdett motoszkálni a szíve környékén. Próbálta ellesni az indián titkát. Bármit tett Rózsika, megköszönte neki. Nem hagyta rá a nehéz munkákat. S elkezdett beszélgetni. Elmesélte, merre járt, Klárikát persze kihagyta, de hát már nem is járt olyan gyakran Klárikához és más nőkhöz sem. Valahogy nem vágyott rájuk. Aztán egy este, vacsora közben, amikor épp tréfálkozott, önkéntelenül megsimogatta Rózsika kezét. Rózsika pedig azzal a nagy barna szemével úgy, de úgy nézett rá, mint húsz évvel azelőtt. István megremegett és elmerült Rózsika tekintetében. Elfelejtődött a többi nő, a múltba süllyedt Klárika. Csak Rózsika volt. Rózsika okos asszony volt, ezért Csingacsgukra is szélesen rámosolygott. István ekkor lett vadászból zsákmány. Rózsika elejtette. A vendég törte meg a csendet azzal, hogy elfelejtette mondani, holnap tovább kell állnia. Estefelé indulna, várja a szomszéd falu lelkésze, talán tud mondani valamit az őseiről. István egész éjjel le sem hunyta a szemét. A szája kiszáradt, és csak nézte az ő Rózsikája hátát. Az asszony megkönnyebbülten szuszogott, tudta, hogy bevégeztetett, István már csak az övé. Hálás volt Csingacsguknak. Másnap alaposan felpakolta. Igazi, házi rétest sütött neki, a székelykáposzta után úgysem tudott enni, jó lesz az később is, egyék meg egészséggel a lelkésszel, teli gyomorral könnyebb ősök után kutatni.
István Rózsika mögött állt és integetett a távolodó lovas után. Rózsika nem mert hátrafordulni, nem akarta, hogy István észrevegye a mosolyát és azt, hogy tudja, mi fog következni. Amikor úgy gondolta, hogy kellően távolságtartó tud lenni, bement a konyhába és elővette a kosarát, rétest pakolt bele.
- Hát Te hova mész? – kérdezte István.
- A szomszédba, Ilonhoz.
István odaállt Rózsika elé, gyöngéden átölelte és elfúló hangon mondta:
- Az este és az éjszaka a házaspároké.
Rózsika előtt egy pillanatra felvillant Havasi Csingacsguk, az utolsó erdélyi mohikán képe, aztán csak ízlelgette az ura csókját, ami édes volt, mint a méz.

V. Gänszler Beáta

10 megjegyzés:

  1. Igen! Színesfémmel ezt is lehet ...

    VálaszTörlés
  2. Az előző megjegyzésem csak a fotóra vonatkozik. Akkor még nem volt hozzá a történet. :)

    VálaszTörlés
  3. Artúr, máskor ne kapkodj...!

    VálaszTörlés
  4. Így születnek a híres mondások: "kapkod, mint Artúr e színesfém után..."

    :-)

    Jó kis sztorit kerítettél Gábor körül. (Csak ne csengene a fülembe a "forrasztani, reperálni valóóóóóó"...

    :-)

    VálaszTörlés
  5. Skandi, milyen Gábor köré?

    VálaszTörlés
  6. Bea, ez a "mohikán" a képen igazából egy Gáborcigány :-)

    VálaszTörlés
  7. Réka, nemnemnem, tessék elhinni, hogy ő Csingacsguk! :)
    /Úgy látszik, nem szabadott volna lehagynom a szmájlit Skandinál sem, akinek így utólag is köszönöm a látogatását - :)/

    VálaszTörlés
  8. A fotó nagyon él. Az ember azt várja, hogy a következő pillanatban megmozduljon. Látszik az ujjak elszíneződésén, hogy ezek a kezek bizony gyakran fognak bádoglemezt. A történet pedig, amit alatta olvastam, elvarázsolt. Nem beszélve a tanulságos üzenetéről. Réka, Bea. Remek alkotópáros vagytok! Gratulálok!

    VálaszTörlés
  9. Szívből köszönjük szavaidat, Artúr! Én is örülök, hogy Bea ihletet kap a fotóimtól.

    VálaszTörlés
  10. Rékáé az érdem, kedves Artúr!
    Köszönöm, hogy olvastál is! :)

    VálaszTörlés