Gergely bácsi megpróbált felülni az ágyban, de bizony ehhez már segítség kellett.
- Erzsi, elhoztad? – kérdezte.
- El. Hát megígértem, nem?
- De. Akkor most segíts felülni és add oda a szemüvegemet, a nővérke a fiókba tette – Gergely bácsi most is halkan szólt, de határozottan.
Erzsi néni küszködött egy kicsit, mert hiába fogyott a férje csontsoványra, ő maga sem volt már ereje teljében. Mindketten megpihentek egy kicsit, Gergely bácsi a felpaskolt párnára dőlt vissza, Erzsébet a kórházi ágy mellett álló székbe ereszkedett.
- Na, adod már? – türelmetlenkedett az idős juhász.
- Ne sürgess apjuk! Neked mindig csak a falu meg a hegyek, meg a fáid voltak fontosak, meg az állatok – méltatlankodott az asszony, pedig megfogadta, hogy nem perlekedik, féket rak a nyelvére, már nem érdemes összeugrani az urával. Az ura árnyékával.
- Itt van a boríték, mindjárt kiveszem belőle. Vedd fel előbb a szemüvegedet!
Gergely bácsi felvette az olvasószemüvegét és nyújtotta a kezét, minél előbb viszont szerette volna látni szeretett szülőföldjét, ha máshogy nem, hát fotográfián. Amikor kézbe vette a fényképet, bárhogy is próbálta elrejteni, a felesége észrevette, hogy szikár keze megremeg. Gergely nagyon igyekezett, hogy ne sírja el magát az asszony előtt, ezért összeszorította a száját, csak egy vékony csík maradt a helyén, a bajusza alatt ki sem lehetett venni. Percek teltek el, mire meg tudott szólalni:
- Nagyon szép. Mit mondtál, melyik unokánk készítette?
- A Jancsi lánya, a Réka. Azt mondta, hogy nemsokára bejön, de vissza van még egy vizsgája. Aztán majd meghallgatja, mit mesélsz neki, mi az a fontos, amit el akarsz mondani.
- Erzsi, én nem tudom már megvárni a lányt – suttogta Gergely bácsi.
- Ne beszélj már bolondokat, öreg! Hát még a gyerekek is jönnek holnapután. Tudod, hogy nem lehet csak úgy elfutni a munkahelyükről.
- Tudom, Erzsikém, de azt is tudom, hogy nincs már annyi időm. Én egész életemben állatok között voltam, eleget láttam, milyen az, amikor jött értük a halál. És most értem is jön, hidd el.
- Akkor már nem tudja meg a gyerek azt a fontosat? – kérdezte összeszorult szívvel az asszony, mert nem tudott mást mondani hirtelen.
- De, megtudja, mert most megmondom neked. Erről a képről akartam mesélni neki, elmondani, hogy mit jelent nekem a hegy, a víz, a fa, a zöld, a kék, az évszakok…
- Tudom, tudom – szakította félbe Gergelyt a felesége. Keserűség bujkált a hangjában, mert jól tudta, hogy a férjének mindennél többet jelentett a föld, amin terelte az állatokat; az ég, amire felnézve jövendölte meg az időjárást; a birkák, amiket becézhetett – ezek voltak a férfi mindenei, fontosabbak talán a három családnál és egészen biztosan fontosabbak nála. Édes Gergely tudta, mire gondol a felesége.
- Add ide a kezed! – szinte utasítás volt, nem is kérés. Erzsi néni megrettent attól, amit a férje szemében látott, valami különös izzást.
- Nem is bánom már, hogy neked mondom el, úgyis azt akartam, hogy tudd meg, de nem voltam bátor magam elmondani, gondoltam, az unokánkkal üzenem meg.
Erzsi néni egy szót sem tudott szólni, kiszáradt a szája és a keze is fájt, mert a férje erősen szorította.
- Mit gondolsz, mit gondolsz, mit látok én ezen a képen? Azt gondolod, hogy a helyet, ahol születtünk, ahol éltünk, ahol küszködtünk? A helyet, amit el nem hagytam volna? Igazad van, azt látom. Látom az ég kékjét, amire, ha felnéztem kilesni, milyen idő jöhet, előbb mindig a te szemed kékje mosolygott rám. Látom a fenyőket, bennük téged, ahogy álltál este a kapuban és vártál rám. Látom a földet, amit a birkáink tapostak ki és látom benne azt a szilárd akaratot, amivel igyekeztél boldoggá tenni engem és a gyerekeket. Látom a füvet, amire leheveredtem és ami simogatott, ahogy a te kezed engem. Látom a vizet, amint igyekszik a völgybe, ahogy te iparkodtál mindig haza, bárhol jártál. Látom a völgyet, ami gyöngéden mindent magába foglal, ahogy te öleltél egykor éjszakánként. Hallom a madarakat, mindig úgy, mintha te csicseregnél a fülembe. Hát ezért nem akartam innen soha elmenni. Akkor is veled akartam lenni, téged akartalak látni, amikor nem voltam melletted. No, most már tudod.
Erzsi néni kővé dermedt. Azt hitte, megáll a szíve. Kívánta is, hogy bárcsak állna. Ezzel a vallomással ő nem tud mit kezdeni, rögtön agyonüti a súlya. Hosszú percekre nehéz csend telepedett közéjük
- Hát szóljál már valamit! – kérlelte szemlesütve az ura.
- Ereszd el a kezemet, mert mindjárt eltöröd – szaladt ki Erzsébet száján.
Gergely bácsi ránézett a feleségére. Nézte egy darabig, mígnem aggodalmát jókedv váltotta föl. Megmutatva újszülötthöz illő fogínyét csak kacagott, kacagott.
A temetés után Erzsi néni megkérte Rékát, hogy vigye el pontosan oda, ahol azt a fényképet készítette. Nem tudta, hogy kibírja-e majd a látványt, de egyszerűen mennie kellett. Nehéz volt a kaptató, nem öregasszonyoknak való, de végre megérkeztek. Erzsébet lassan és alaposan megnézte az eget, a földet, a vizet, a fákat; becsukta a szemét, úgy hallgatta a madarakat – mintha életében először látott-hallott volna itt mindent. Furcsállta, hogy egyre könnyebb lesz a lelke, hogy öröm önti el a szívét. Unokája riadtan nézett rá, mert a nagypapa felesége egyszer csak elkezdett kacagni és csak kacagott, kacagott…
V. Gänszler Beáta
V. Gänszler Beáta
